Amicale

   On this March 25, we are delighted to share the original Hungarian version of a poem by Szilvia Szita, lecturer at the University of Strasbourg, accompanied by its English translation.

 

Barátnők

A tűzpiros hosszú ruhádat viselted.

Kevésbé praktikusan

nem is öltözhettél
volna egy kiránduláshoz. 
A lávatenger melletti ösvényen
gyalogoltunk lefelé.

Ezek a repedezett bazalttömbök
mindenkit túlélnek, mondtad. 
Bennünket, a fölénk hajló

fákat, a városainkat.

És a csillagokat is túlélik,
mert belülről nem hevíti már őket semmi,
ami azt jelenti: nem öregszenek.

Ott vallottam meg neked először őszintén,
hogyan is érzem magam mostanában.
Nem volt vidám monológ,
illettek hozzá a részvétlen fekete kövek,
a tökéletesen mozdulatlan sziklaarcok.
Te nem illettél hozzá a tűzpiros ruháddal.

Nézz csak körül: az örök élethez

meg kell halni, vontad le nevetve a konklúziót.
Örüljünk, hogy rajtunk látszik az idő.

Lentről még egyszer felnéztünk
az omlásban megmerevedett kőzuhatagra.

Hirtelen szél támadt. Felkapta a ruhádat,

remegtek a levelek az ágakon, kibomlott a hajad.

Lehunytad a szemed, mint aki eleget látott.

Induljunk, mondtad aztán,
és nekem nem volt szívem azt felelni,
hogy én még maradnék sokáig,
sőt: mindennél szívesebben lennék

eleven lávakő.

Szilvia Szita

 

Friends

You wore your fire-red dress,

a surprisingly impractical choice

for our descent

along the path beside the lava sea.

 

“These cracked basalt blocks

will outlive us,” you said.

“They will outlive the trees

leaning over us and our cities.”

 

They will also outlive the stars,

for nothing within is heating them now,

which means: they do not age.

 

There, I first confessed to you

how I’ve been feeling.

It wasn’t a cheerful monologue;

it matched the indifferent black stones,

the motionless rock faces.

But it did not match you and your fire-red dress.

 

“Look around: to gain eternal life,

one must die,” you concluded with a laugh.

“Let’s be glad that time shows on us.”

 

From below, we looked up once more

at the rocks frozen in collapse.

A sudden wind arose,

lifting your dress,

trembling the leaves on branches,

loosening your hair.

You closed your eyes,

as if you had seen enough.

 

“Let’s go,” you said then,

“otherwise, we won’t have time

to look out over the valley.”

 

I didn’t have the heart to say

that I would love to stay much longer,

or rather: more than anything,

I would like to become a living lava stone.

Szilvia Szita